Pálfi Ágnes
A nagy nap
Ki gondolta volna, hogy egyszer ez is eljön… a csokrok, a finom bor, arcszesz illat és a töménytelen törvénytelen rokon. Mindenki megfürödve, beszárítva, mosoly, parfüm, ami kell.
Sürgés-forgás, hangzavar, úgy tódulnak befelé, hogy láthassanak – mintha még nem láttak volna eleget. Itt-ott könny a szemekben a hangulatfokozás kedvéért. Végigmérik a ruhámat – amit már késő megigazítani-, és a korom felől érdeklődnek. Fénykép is készül. Minden villanás saját halványságomat juttatja eszembe. Mellettem néhány úszó mosoly, erőltetett szemmerevedés. Nincs kedvem vigyorogni. Legyünk túl rajta.
Halk zeneszó hallatszik a háttérben. Szédülök a szagoktól. Valahogy minden sötét. Az emberek halovány, röpködő tetvek. Felemelnek, és énekelve visznek. Nem érzem a kezüket, mégis szabadulnék szorításukból. Hát ezt sem így képzeltem el, de most már mindegy.
Közeledünk. Gyorsan… Mi maradt még hátra? Ja, valami számvetés. Miről is? Az eltelt évekről, a világról, vagy az emberiségről? És kinek? Magamnak felesleges, az emberek nem hallanak. Álmaim messzire gurultak.
S egyáltalán mi lenne az üzenet? Egy könyv, mi írva vagyon, egy végrendelet, vagy egy sírfelirat?
- Obszcén kézmozdulatokat nem szoktunk felvésni. Nincs más, mit embertársainak üzenne?
- Ja, akkor az Egy dög-öt kérem! Igen, extra kivitelezésben nagy adag krumplival, mustár nélkül, jobboldalra a páholy mellé… Nem, nem óhajtok fizetni! Persze, hogy hitelre…
Egyszer csak csend lett. Suttogás, mormogás. Megállunk. Valami szónoki beszéd következik, amit mindig is untam. Lehet, hogy nem vagyok felkészülve? Minden szó ide kívánkozik.
Olvastam a blokkot: egy sírkő+felirat+összeg= köszönjük, hogy nálunk vásárolt. Az egyik gyerek megtalálta a zsebében - hogy hogyan került oda? - és lassan összegyűrte. Biztos azt hitte, valami csoki papír. Nem köpöd ki gyorsan?
Megint valami énekszó. Eljön az én boldogságom, na persze. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vissza kéne csinálni az egészet. Csak halogatnám a pillanatot, és papírt hajtogatnék az udvaron. Megenném a hungarocellt, és szagolnám az illatos zsebkendőt. Nem vagyok felkészülve. Ki ér előbb a padhoz?
Ebben a zajban nem lehet normális számvetést csinálni. Semmit nem lehet csinálni. A vendégek éhesek, és a gyereknek WC-re kell mennie. Mindjárt otthon leszünk…
Fájdalmas virágdobálás. Pusztul a természet, mert mi is pusztulunk. Eresszetek le összegzés nélkül. Isa, pur es hagyjunk mindent rendezetlenül a világba. Hörgés, fanyalgás, elolvadt virágszirmok. Ütemes rohadás.
***
Cseh Réka Zsuzsanna
Boldogság
A főszereplő dörzsölte a szemét. Máris reggel lenne? A fenébe. Mostanában sosem sikerült kialudnia magát. Az az igazság, hogy semmi más sem sikerült neki kiemelkedően. Félálomban kávét készített, mosakodott, felöltözött. Így ment ez minden áldott nap. Újra és újra. Úgy érezte, az élete dögunalom: nincsen benne szerelem, szórakozás, csak a munkájának él. Sosem volt túlzottan tehetséges, a külsejével sem érvényesülhetett, mindig is szürke egér volt. Néha egészen szeretett szürkének lenni. Az ilyen reggeleken viszont határozottan meg akarta változtatni a színét. Kellene valami, valami, ami értelmet ad az életének. Biztos más is így van vele… Sokan meg is találják ezt a bizonyos dolgot. De mi a garancia, hogy neki is sikerül? „Ugyan már, ne is gondolkodj ilyeneken! Légy elégedett az életeddel!”- korholta magát. Tulajdonképpen egészen boldog volt. Az állása kárpótolta mindenért. Sosem untatta, pedig semmi újdonságot nem hozott; a feladata ugyanaz maradt. Mégis szerette, hiszen új embereket ismerhetett meg, bár sosem beszélt senkivel. Mindig a háttérben maradt, az emberek nem is észlelték jelenlétét. Ő mégis ott volt. Bepillanthatott mások életébe, megismerte az élettörténetüket, vágyaikat, álmaikat. Ilyenkor kicsit úgy érezte, ő is teljes életet él. Sőt, teljesebbet, mint bárki. Egyszerre többet is, és mindegyiket teljes lelkesedéssel. Néhány ily módon megkedvelt ismerőse meg is látogatta időnként a munkaidő lejárta után. Pár órát együtt töltöttek, a főszereplő igyekezett még inkább a vendég hatása alá kerülni, még többet megtudni róla. A vendég sosem kérdezett az ő életéről. Nem tudott. Pedig a főszereplő néha szerette volna kiönteni a lelkét neki. Tudta, hogy nem kellene a munkát összekevernie a magánélettel, de számára e kettő kezdett egybeforrni. Aznap reggel is jó kedvvel szállt fel a buszra. Vajon mit hoz ez a szép nap? Besétált a moziba, hogy elfoglalja szokásos helyét az egyik terem bejárata előtt. Az első film nemsokára kezdődött, a nézők már szállingóztak befelé. A főszereplő gondosan ellenőrizte a jegyeket, közben az órájára tekintgetett. Még tíz perc. Még tíz perc, és ő lesz a legboldogabb ember a világon.
J. Simon Aranka
A terv
Egész éjjel nem feküdt le. Pontos, percre kidolgozott útvonaltervet készített, térképet rajzolt. Tudta, hogy mindennek tökéletesen egyeznie kell: időnek, helynek, eszközöknek. A szőnyeget hajnalra gombóccá gyűrt papírok lepték el. Végre megszületett a terv. A biztonság kedvéért még egyszer az asztalon fekvő telefirkált papírlap fölé hajolt. Szemüvege mögött megdörzsölte fáradt szemét, hogy jobban lásson. Remegő ujjai közt félig elrágcsált grafitceruzát forgatott. „Minden rendben lesz”, sóhajtotta fáradtan. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd fájdalomtól sziszegve összeszedte a papírgalacsinokat. Amíg a konyhában szürcsölte az előző napról maradt híg kávét, még egyszer végiggondolta, mi mindenre lesz szüksége. Bólintott, aztán a szobába ment. Elhúzta a helyéről az asztalt, felhajtotta a szőnyeget, levette a nyakába akasztott zsinórt, melyen egy apró kulcs lógott. Felnyitotta a padlóba süllyesztett kis doboz ajtaját. Pontosan kiszámolta az összeget, amire szüksége volt. Éppen annyit vett ki, egy fillérrel sem többet. Nagy gonddal visszahelyezett mindent, ügyelve arra is, hogy a szőnyeg ugyanúgy álljon, ahogy előtte. Elhúzta a sötétítő függönyt. Már világosodott odakint. A faliórára pillantott. „Öt óra ötven perc, időben vagyok”, állapította meg elégedetten. Ledobta magáról a fürdőköpenyt, kitárta a ruhásszekrény ajtaját, és gyakorlott mozdulatokkal öltözködni kezdett: atléta, golyóálló mellény, térdvédő, könyökvédő. Vállára vette a táskát, melybe gázspray és vadásztőr került, végül fejébe húzta az előszobafogason lógó rohamsisakot. Résnyire nyitotta a lépcsőházajtót, és óvatosan kikémlelt. Lélegzetvisszafojtva figyelt egy ideig. Semmi gyanúsat nem észlelt. Özvegy Kozma Jenőné kisnyugdíjas nagy levegőt vett, kilépett az utcára, és bátran elindult a kétsaroknyira lévő élelmiszerboltba.
Bende Liza
INTERNET – KÁVÉZÓ
A villanyóra leolvasó egészen a kereszteződésig kísért. Másodszor hallgattam meg türelmesen a szabadkozását: ő nem tehet róla, nagyon kellemetlen neki. Reméli, hogy megértettem, ki kellett kapcsolja az áramot a lakásomban. Rendben van. Ma este már a vastag fehér, templomi gyertyát égetem, ha olvasni akarok. A zebránál, amikor a lámpa zöldre váltott, gyorsan elköszöntem a fiatalembertől, mondván, sok még a dolgom, és egyáltalán nem haragszom rá. Valahol itt lesz a kínai Internet-kávézó. Luca szerint - akivel telefonon beszéltem - nagy, laza, vörös ecsetvonásokkal mázolták a ház falára: INTERNET. El sem téveszthetem. Három lépcső felfelé, benyitok. Majdnem lezuhantam, mert a helyiségbe lefelé, ismét lépcsők vezetnek. Ezt Luca sem tudta. Különben nem mondta volna, hogy az új, piros tűsarkúmat is felvehetem a piros táskához. Hátrahőkölök egy pillanatra, mert az egymástól bokszokkal elválasztott térben átható bőrszag, emberi izzadtság és tömény lábszag érződik. Igyekszem nem lélegezni. Megírok egy e-mailt a nagyobbik unokámnak, aki már ismeri a betűket. Arról nem szólok, hogy megint nincs villany, de elújságoltam Márknak, csodásan lehetne rohangálni a szobákban. Már majdnem teljesen üresek ugyanis. Hogy miért, arról szintén hallgatok. Az elkótyavetélt bútorok árából fizettem ki a lakás téli fűtését. A jobb oldali fickó egész felsőtestével áthajol a bokszomba, a monitoromra mered. Szándékos erőszaknak, vagy rosszindulatnak nem lelem a nyomát. Visszabámulok. Valami szexoldalon lapoz: két nő villant fel harisnyatartóban. A helyi szokással máris azonosulva, bal oldali szomszédomhoz, aki szintén kínai, röviden bekukkantok én is. Dühödten veri a billentyűket, mintha a főnökének írna. Fel sem pillant. Ha sokáig itt marad, álmomban is ezt a csapkodást fogom hallani. Egy harmadik kínai férfi áttuszkolja kövérkés testét mögöttem, szuszog, ő távozni készül. Suttogva elnézést kér, amiért megzavart. Ezt megismétli angolul. Egymást a kölcsönös tiszteletről két nyelven is biztosítva, időközben rájövök: a szomszéd cipészműhelytől a nethelyet egy kínai paraván választja le. Onnan a tömény bőr és átható cipőpaszta-szag egyaránt. Tetszik a többrészes, festett paraván. Kedvelem én is a fekete-piros, vagy piros-fekete színösszeállítást. A sárgát is. Piros-sárga papírsárkányt szívesen eregetnék a kutyasétáltató dombon vasárnap, talán ezekkel a kínaiakkal és családjukkal. Majd megkérdezem, szoktak-e sárkányt ragasztani, mielőtt távozom innen. Miért is ne? Azt hiszem, kínai öregasszony én is szívesen lennék. Ezek az emberek itt a maguk módján egészen kedvesek velem, ők tisztelik az életkort. Tegnap egy science-fiction novellát olvastam. A kormányhivataltól 40. születésnapjára postán mindenki megkapja a kis ampulla méregfioláját a fiktív városban. Nem ölnek meg senkit, dehogy. Csak a diszkrét öngyilkossághoz nyújtanak udvarias segédkezet. A gyávák további öregségüket rezervátumokban tengethetik. Eszembe jut, hogy a villanyóra leolvasó nem a városunkban élő kínai, mégis majdnem ő kért bocsánatot, mert a számlát mostanáig nem rendeztem. Hirtelen sebes forgószél emel. Sárga-piros, sárga-fekete vihartölcsér. Öreg embertestem a piros tűsarkúban mintha sárkánnyá változna. A bőrtáskám szíjába próbálok először kapaszkodni. Azután a tőlem független történésre hangolódva, hagyom magam az idegen erőnek. Ráfekszem a sárga forgószélre, mintha fehér homokon, tengerparti strandon heverésznék. Változom. Repülök. Már nem érzem a bőrszagot. A cipészműhelyből leválasztott Internet-kávézó szűk bokszai a fekete hajú férfiakkal mélyen alattam, a város feketeségében maradtak. Egy idő után nem látszik a város. Csak fák sokáig, felhők.
Azt hiszem, hamarosan elengedem a felhőket is, hogy szabadon dönthessek: merre tovább.
Horváth Hanna
ÁRULÁS
Könnyek potyognak szemünkből, árvizet árasztva el kis világunkra. Ordibálnak, de már nem halljuk, hiszen fülünkre a csend titokzatos éje fekete leplet von. Kérdeznek, de szánk több kilós lakattal van leláncolva, egymás szemében látjuk, vágyunk egymás puha szájára, de a lakat kötelez. Kezünk simításra teremtetett, de csak halált, kínt, hamis kézfogást jelent, keressük a szavakat, de már mind hazug, nézzük a szájat, mely oly sokat hallgatott, oly sokat szenvedett… Dörög az ég, villám csap le közénk, szétvágva a Földet köztünk, mely örökre emlékeztet: Porból lettünk és porrá leszünk.
Benedek József Mihály
A TÜCSÖK ÉS A HANGYA
avagy Mendel és La Fontaine története
Élt egyszer egy Mendel nevű szerzetes, aki társai bosszantására egy különösen fingató hatású borsót akart kitenyészteni. Félt, hogy gyanút fognak, ezért tudományos kísérletnek álcázta és kreatív fantáziájának engedve jópofa hazugságokat irkált jegyzetfüzetébe. Aztán a sors fintora úgy hozta, meghalt mielőtt a nagyotfingató borsót előállíthatta volna. Majd valami seggfej rábukkant jegyzetfüzetére és nem sejtve, hogy a balfácán Mendel csak ráhibázott az igazságra, genetika néven óriási ügyet fújt az egészből. Na, de élt egy komoly tudós is, La Fontaine, aki minden bizonnyal először figyelt pártatlan szemmel nagyobb rovarpopulációkat. Első kísérletében, melyre évekig készült, a hangyapopulációt magvakban gazdag élettérbe helyezte, a tücsköt pedig kopár vidékre. Megfigyelte, hogy míg a tücsök a zord körülmények ellenére is megőrizte víg kedélyét (dalolt amennyi a csövön kifért) és csak egyetlenegyszer adta fel méltóságát (mikor az éhhalál küszöbén elment a hangyához kunyerálni), addig a hangya részéről csak arra a nem túl kreatív hozzáállásra futotta, hogy összegyűjtse azt a rengeteg magvat melybe másképp úton útfélen botlott volna belé (de bezzeg még egy buliba sem tette be a lábát mert az ilyesmi léha bogarak szokása). La Fontaine ezt tudóshoz méltón hűségesen lejegyezte. A következő nyárra azt tervezte, megcseréli az élettereket, vagyis a hangyát telepíti majd homokos kopár vidékre és a tücsköt a Kánaánba.
De hirtelen halála ebben megakadályozta. Valami seggfej rábukkant a jegyzetfüzetére és egy picit megcifrázva a színtelen és, ezt csak mi tudjuk nem teljes leírást, sajtóképessé tette. Mendelből világrengető tudóst faragott az utókor. La Fontainet pedig lefokozta egy szaros tanmeseírói szintre. (Nincs igazság ezen a földön.)
ISTENI SZINJÁTÉK
avagy a Méltó Ügy meglelése
1.DICSŐSÉG A KÉMEKNEK
Elöljáró ének: Dávid király Uriás feleségét megkívánta. Uriás, Dávid hűséges tábornoka, Dávid ellenségeivel harcolt eközben. Dávid küldetést adott Uriásnak, mely őt elveszejtette az Ellenséges Város ostrománál.
Dicsőség tehát a kémeknek. Ülj csak egy James Bond film előtt: az amerikai kémek jó ügyért ravaszok, a szovjet kémek rossz ügyért ravaszok, de ugyanolyan hűségesek. Ugye, egy nap gondolkodni kezdesz? (Áldott legyen Bond neve…) Miért a ravasz szovjet kém nem döbben rá, hogy rossz ügyet szolgál? de ha rádöbben, miért élete árán is hűséges? Ez a megvilágosodás előszobája. Hát eljött a jó kérdés, légy tisztességes és következetesen gondold csak végig. E világon csak a kémek szentek. Mindegy tehát, melyik oldalra álltak- valahová állni kell, hogy indulhass! A kém, akár a szabó, legalábbis az elején hozott anyagból dolgozik. Százszor szentebbek ők megbízóiknál, kik hasonlatosan Dávidhoz például, azért öletik meg a kémmel a kém legjobb barátját (mondván: Áruló!) mert annak feleségét kívánják példának okáért.
De a kém, ha igazi, ha szent, amennyiben szereti legjobb barátját: vele együtt gyorsan átáll a túloldalra, amennyiben utálja legjobb barátját: gyorsan végez vele, sokat ne szenvedjen. Mindegy, melyik oldalon állsz, úgyhogy tarts ki minél tovább, ne engedd, hogy feláldozzanak, mint egy fikát. Az rendben, ha lelőnek munkád közben, ettől szép! de legalább az ellenfél állítsa halálos csapdád miközben te éppen az övét állítod. A végzet döntsön, ne a megbízód. Én mondom, a megbízód ugyanazt akarja, amit te: a te életedet, a te utadat, alkalomadtán a te szerelmedet. Késhegyen táncolsz. Légy ezért ravasz-egy-kém. Jogod van hozzá, életszentséged jogán. Tudjad, miközben Dávid halálba küldte Uriást, Uriásnét megkefélte, aztán jött Nátán próféta és szemére hányta tettét. Dávid bűnbánatot tartott majd a Messiás előfutára lett. Joggal! A hülye Uriás meg ott rothadt meg az Ellenséges Város falai alatt.
2.TANMESE A MEGRENDELÉSREDOLGOZÓRÓL
Élt egyszer egy Megrendelésredolgozó. Ez egy olyan szakma, ahol mindenféle csattanós történeteket kell írni, amik nagyon elgondolkodtatják az embereket. Jön pl. egy szervezet és rendel egy ilyen történetet. Te szépen megírod. Aztán jön egy másik szervezet és rendel egy másféle eszméhez. Te megírod. Ez a Megrendelésredolgozó idővel annyira profi lett, hogy kitalált csattanókat, írt hozzájuk történetet mindenféle alakzatban és szépen várta a bármilyen megrendelőt a kész áruval. Ment is az üzlet. Aztán, amint ez lenni szokott, egy napon a saját csattanója találta őt szíven és megtért. Úgy ahogy mondom. Csakhogy hajaj! kezdte izgatni az előélete! Írt is egy levelet a Jó Istenhez, vajon megbocsájtja-é neki eddigi ördögi cinizmusát. Postafordultával választ kapott. Azt írták, perszehogy, elvégre az ilyen emberek azért kapnak tehetséget, hogy gondolatot ébresszenek. Egy napon úgyis eljő az ő idejük (mármint, akárha most is, megtérnek). Így van ez jól. Aláírás: A Jó Isten. De volt ám egy kis szépséghiba. A levél keltezésekor a Jó Isten házon kívül volt. Így egy ’ jel kíséretében (egyébként teljesen jogosan) Szent Péter, mint ügyvezető írta alá Urának nevében. Ez, mint mondom, nem tőrvénytelen. De a Megrendelésredolgozó félt, nehogy ekkora ügyekben, mint a Végső Ítélet, Péter véleménye mégse legyen elegendő és a levél majd ne kötelezze semmire az Urat, maximum a Hivatal némi kártérítést fizessen a formai hibáért. Ez nem hagyta nyugton utolsó éveiben, csak kevéssel halála előtt értette meg: a Jó Isten, mivel nagyon szerette a Megrendelésredolgozót, így círogatta szelíden egy kicsit. És megbékélve, megnyugodva halt meg.
Golicza Előd
A SZIVÁRVÁNYVALAG
Ők inkább olyan hitetlenebb fajták, már nem komál nekik a Jóistenke, úgy élnek, hogy nincs is, vagy ha van is, olyan absztrakt... körülbelül matematikai is lehet. Ugyebár ez már elterjedtebb jelenség. Hogy is mondjam, a plasztik világ gerjedelme eltakarja lassan-lassan az eget, ezért sokan úgy meg is feledkeznek a... És akkor így gerjedtek tovább és tovább, hogy annyira fasza csórók lettek, hogy egész steril dolgokat teremtettek. De azt kell mondjam, hogy bizonyos mértékben lehet valami furcsa. Ezt úgy is mondhatnám, hogy...
Bekandikál a reggeli napsugár az ablakon. Csodálatos, gondolja az alanyunk, micsa magfúzió... ez igen entrópia növekedés... hála az agynak, hogy a természet egyensúlyát nem billentem meg. Sipp-supp, kipattan a betonszegletből. Elektronika barátom, nyílik előtte ajtó, ablak, porta jön is a masina, bevágódik, s megy. Kód, egyéb identifikálva. Algoritmus. Csupa ráció. De hirtelen megakad az űr, és lehet az ész is, mert teleportálva találja magát. Semmi gond... magyarázat kerül azonnal. A mágneses tere a földtekének úgy állt össze, hogy valami áttevődött, s azzal együtt ő is. Eljutott a nagy szívárványvalag kísérleti völgyébe. Nem működik itt logika. Titokzatos zóna. Olyan gödör hatása van, nem a megszokott beton úrba. Így feszül elé s hátra, mikor hátulról valaki megakasztja... egy plasztik nimfa:
- Ember félsze?
- Nem én egy szikrát se, de mi rajtad ez a maskara?
- Nem maskara te, butus, testem való anyaga, csakis a kéjre faragva.
Avval meg is suhant előre a plasztik nimfa. A faszikát finom, láthatatlan kötél húzta... fix a fütyköse. Rögtön-rögtön mit vesz észre? Becsületes ez a plasztik begyerő... jár a valaga le s fel. Szó mi szó, volt bukája a nőcinek. Olyan jó steril. Igazi tökély. Meg is kívánta, szorongatta, nyalta már az úton... finom a húsa, jó a kakasra. Mindig is erre vágyott, egy kémiailag, fizikailag beprogramozott kéjgenerátorra. Megkapta bónusszal együtt: még egy halom ilyen plasztik pina, egytől egyig faszra csinálva. Nem győzte falni őket, lehet már ott töltött több mint egy évet. Csak egyet nem vett észre... teljesen elkopott e pete...
Itt derül a fény a szívárványvalagra. Most már csak az virít a távolban.
- Gyere ide, te gyarló, búj át ezen a lyukon. Ha így epedsz a gépekért, egy pár szívtelen, műanyag szerzetért, s nem látod, hogy buta agyaddal nem foghatod fel a valót, megérdemled sorsodat.
Megszeppenve, megcsonkulva, mit is tehetett... gondolkodott szegényke. Arra a következtetésre jutott, hogy csak átmászik a lyukon, hátha haza ér. De nem így történt. Átmászott, s egy pillanatra azonnal megértett mindent. Emberek végeztek rajta kísérletet, de a normának nem felelt meg, így őt is beolvasztották újgenerációs plasztik nimfának. Lelke elveszett örökre, nem hiába, nem is volt rá szüksége.
Épp még annyit mondok, hogy mikor ezek a plasztikusabb anyagok, kísérletezők minden egyebek kimúlnak, teljesen lebomlanak, lehet szép füvecske nő helyükbe... s az is lehet, hogy angyalkák fognak majd ott játszadozni.
Vissza a www.egyperc.blog.hu főoldalra, vagy lásd még www.egypercvers.blog.hu oldalunkat.
